Ideje leülnöm és számadást tennem magamnak magamról… múltamról, jelenemről. Leltárt készítenem és selejteznem, ha kell. Már púp vagyok saját hátamon.
A nevetések mögé rejtett fájdalmak legyőztek. A mosoly, vigyorrá lett az idők során. Fuldoklom, saját kezem állt görcsbe nyakamon.
Meneküléssel csak késleltetek. Megoldást a tettek tesznek.
Féltem átgondolni, csak töprengtem azon, mi mély sebeket ejtett. Nem vettem fel védekező vértet, hagytam, hogy fájjon az összes szúrás, hősiesen tűrtem, hogy ne lássa más.
A magányos sírás már medret váj arcomra, rettegés szorít legbelül, változásra késztet, mert lassan felemészt vagy megöl…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.