Kedves rendőr barátom!

2009.08.30. 22:26

Mindenekelőtt biztosítalak róla, hogy nem fogom leírni a nevedet, és semmiféle olyan utalást sem teszek, amiből bárki is azonosíthatná a személyedet. De borzasztóan szeretném, ha eljutnának hozzád a szavaim, és az is nagyon érdekelne, miként vélekedsz az előttünk álló szombati napról.

Tudod, én még nem felejtettem el a megismerkedésünk alapját jelentő beszélgetésünket. Réges rég történt, megvan talán már tíz éve is. Egy olyan szórakozóhelyen dolgoztam, ahol akkoriban mindennaposak voltak az atrocitások. Azon az éjszakán, amikor először találkoztam veled, éppen akkora balhé tombolt, hogy mi, a személyzet tagjai már nem tudtuk kezelni. Ezért hívtunk segítségül titeket. Gyorsan megérkeztetek, és hatékonyan elkezdtétek kidobálni a helyiségből a hőbörgő cigányokat. Aztán odaértetek Gyula barátomhoz, aki szintén cigány volt ugyan, de nem tartozott a fékevesztett társaság tagjai közé. Egyszerűen csak álldogált a pult mellett. Akkor én odamentem hozzátok, Gyula vállára tettem a kezem, és jeleztem felétek, ő nem a magukból kivetkőzöttek bandájához tartozik.

Gyula ezt a gesztust a későbbiekben sokszorosan visszaadta nekem. Emlékszem például arra az esetre, amikor kést szegeztek a mellemnek, és a helyiségben mulatozó hófehér bőrű kis egyetemistáktól hiába is vártam volna segítséget. Annyi tellett tőlük, hogy döbbenten álltak, és riadtan figyelték a fejleményeket. De Gyula habozás nélkül mellém állt. Ha ő nincs ott, biztosan másképp ér véget a történet. És amikor később megköszöntem neki, csak annyit mondott: egy-egy. Amivel a maga szűkszavú módján azt kívánta jelezni: nem kell nagy feneket keríteni a dolognak, haver; ma nekem, holnap neked, és én nem felejtek.

Tudod, amikor én sok évvel később elmeséltem Gyulának, hogy a Magyar Gárda tagja lettem, először gyanakodva fürkészte az arcomat, de elég volt annyit mondanom neki: "Gyuszi, én ugyanaz az ember maradtam, aki azelőtt voltam". Nem kérdezett semmi többet, hiszen, mint mondtam, sosem volt a szavak embere, és a barátaitól sem igényelt hosszadalmas litániákat. Kezet fogtunk, ugyanúgy, mint annak előtte, és azt gondolom, miattam van az, hogy azóta más szemmel tekint a Gárdára, és nem hagyja, hogy az elefántcsonttornyaikban üldögélő megmondó emberek döntsék el helyette, miről hogyan vélekedjen.

És akkor most képzeld el, hogy valakik, valahol kinyilatkoztatták rólam, hogy rasszista söpredék vagyok, félelmet keltek és gennyes fekély vagyok a társadalom testén. A Civil Kaszinó műsorában bizonyos Pesty László kijelenti rólam, meg a bajtársaimról, miszerint "tudom, hogy cigánygyűlölők, és én ezt utálom". Szeretném, ha egyszer Gyula barátom adhatna jellemzést rólam Pesty Lászlónak, de az a gyanúm, ha egyáltalán fogalma lenne a létezésemről Pesty úrnak, akkor sem érdekelnék az én Gyuszi barátom rólam szóló szavai. Nem férne bele a világképébe.

Már megint messze kalandoztam, de hát tudod, milyen vagyok, hisz jól ismersz... Szóval, vissza az első beszélgetésünkre. Nos, miután azon a bizonyos tíz évvel ezelőtti éjszakán rendet vágtatok a szórakoztatóipari műintézményben, te odaálltál mellém a pulthoz, és kértél egy kávét a lánytól. Én egy darabig mustrálgattam a kommandós felszerelésedet, majd megszólítottalak. Kíváncsi voltam, milyen is lehet az indigókék ruha alatt rejlő „ember”. És aztán elkövetkezett a beszélgetésünknek az a pontja, amire a mai napig is élénken emlékszem... Azokban a napokban épp a futballhuliganizmusról szóltak a hírek. A mai Magyarországról visszatekintve azokra a "boldog békeidőkre" talán már furcsának is hathat, amit írok, de az akkoriban zajló focimeccset követő utcai zavargásoknak semmiféle politikai színezete nem volt, és álmunkban sem gondoltuk, hogy valaha az az idő is eljön, amikor a magyar rendőr a békés magyar polgárt fogja kardlapozni.

Én, a már akkor is rendpárti, azt kérdeztem tőled, miért nem tudtok hatékonyan odacsapni, miért hagyjátok, hogy leköpjenek titeket, utcaköveket hajigáljanak felétek mindenféle huligánok, miért nem gázoljátok le őket. Te csak ennyit szóltál a magad megfontolt modorában: "És ha egy terhes kismama is odakeveredett a tömegbe?"

Megállt bennem a szó, és hirtelen különös érzések törtek rám. Biztonságérzet, megnyugvás és büszkeség töltött el, hogy a magyar rendőrség kötelékét olyan emberek alkotják, mint te. Mindennek már tíz éve, és azóta nagyot fordult a világ. Minden megváltozott körülöttünk, de tudom, hogy te, kedves magyar rendőr barátom, és jómagam jottányit sem változtunk, ugyanazok az emberek vagyunk, akik tíz évvel ezelőtt beszélgettek egy presszókávé mellett. Mert ugyan elkövetkezett 2006. október huszonharmadika, de amikor először találkoztunk az események után, nyilvános helyen, és én a véleményedet kérdeztem, te azt mondtad: "Minden a lehető legszabályosabban történt, éljen Gergényi főkapitány úr!" És csak egy hülye nem tudta volna kihüvelyezni a sokatmondó hanglejtéssel kiejtett szavaidból, mennyire nem azonosulsz a te egyenruhádat viselő ázalagok cselekedeteivel.

Előfordulhat, hogy szombaton szembe kell majd néznünk egymással, éppen kettőnknek. Rajtad kommandós felszerelés lesz, rajtam meg fekete nadrág és fehér ing. Nálam nem lesz semmiféle fegyver, te egy egész arzenált tudhatsz majd magadénak. Téged lesz, aki leváltson, velem meg a hitem lesz, hogy kitartok mindvégig. Téged robotzsaru-felszerelés takar majd, csak egy azonosítószám leszel, én pedig az arcomat adom ahhoz az ügyhöz, amit szolgálok. A hazám ügyéhez. Magyar testvéreim ügyéhez.

De akárhogy is lesz, a sisak mögött fel fogom ismerni az arcodat.

Elhiszed-e majd akkor rólam, hogy egy eltaposni való pondró vagyok, egy ócska kis rasszista, nyilas, náci senkiházi? Képes leszel-e fél méterről könnygázt fújni az arcomba? Ha a parancs úgy kívánja, megütsz-e majd engem, akivel békésebb napokon a világ nagy dolgairól, nőkről meg fociról szoktál beszélgetni egy sör vagy egy presszókávé mellett? Elragadsz-e a társaim kötelékéből, és fogdába vágsz-e? És ami a legfontosabb: ha mindezt elköveted, mit fogsz érezni közben...?


Állunk majd egymással szemben. Egy ember, akit magyar anya szült, és egy másik ember, akit szintén magyar anya szült. Egykorúak vagyunk, ismerjük egymást, hasonlóan gondolkodunk a világ dolgairól, de téged a parancs köt, engem meg az esküm, amit a Szent Koronára tettem azon a felejthetetlen napon. Téged az elöljáród eligazítása vezérel, engem pedig a hitem és a hazaszeretetem.

Ha lesz valaki, aki a másikra kezet emel, az te leszel. Nem fogok ellenállni. Megüthetsz, megalázhatsz, elgázosíthatsz, végigvonszolhatsz füvön és flaszteren, de ha majd egyszer a lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk, én tisztán fogok a magasabbrendű ítélőszék elé állni.

És akkor már csak egyikünk mondhatja el magáról, hogy ugyanaz az ember maradt, aki tíz éve is volt.

”Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek.”
/Márai Sándor/

A bejegyzés trackback címe:

https://harcosh.blog.hu/api/trackback/id/tr351349567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.